Az életem így zajlott ezentúl. Még távolabb kerültem egy női partnertől, nem mintha túl sok alany lett volna. Jelentkező az akadt, de engem sosem érdekeltek a szép, unalmas nők. Most is így voltam velük, csak ha lehet, még kevesebb dolgot mozgattak meg bennem. Egyik nap történt valami. Amikor hazaértem, vendég volt anyámnál. Hátra vettem az irányt, mert a kocsin kellett javítanom valamit, így nem is tudtam ki az és miért jött. Nem sokkal később megjelent anyám és közölte, hogy a régi szomszédasszony van itt. Jött a dobozért. Nahát, gondoltam magamban. Megmostam a kezemet, és bementem hozzá. Lestrapált nő volt, sokkal rosszabbul nézett ki, mint ahogy emlékeztem. Mondtam, hogy mindjárt behozom a holmiját. Közben hallottam, amint arról panaszkodik, hogy alig van pénzük, és hogy egyedül nevel négy gyereket, ami nagyon nehéz. Köztük az én kis játékszeremet.
Bevittem a dobozt. Bele sem nézett, ki se nyitotta. Kihasználtam az alkalmat és beszélgetni kezdtem vele. Nehezemre esett, mert sosem tudtam mit mondani egy átlagembernek. Nekem ők mindig túl egyszerűek és felszínesek voltak. Megtudtam, hogy melyik városban laknak most. Sajnos nagyon messze volt a miénktől, az ország másik végében. Ám kaptam egy jó hírt is. Méghozzá Koboldról. Ő kollégista volt, egy tőlünk 60 km-re lévő városban. Legalábbis az anya elmondása alapján, akinek a szavára sosem adtam volna normál esetben, de most kénytelen voltam. Nem stimmelt, amiket összehordott, hol azt mondta, hogy Kobold két éve van a kollégiumban, hol azt hogy egy. A régi szomszédasszony felzárkózott az igazgató mellé a halállistámon. Rögtön a második helyet adtam neki. Többször is rákérdeztem, hogy akkor biztos-e benne, hogy melyik városban lakik most a fia. Nem értette ki belőle a szarkazmust, megkockáztatom, hogy azt sem tudja mi az. Csak bólogatott, hogy perszehogy.
Rátértem, hogy miért csak most jött a dolgaiért, de azt mondta, hogy elfelejtette. Láttam, amint kimegy a kapun ez az emberféle, kezében egy hatalmas értékkel. Persze nekem megvolt a napló másolata, na de az mégsem az igazi. Hirtelen utána kiáltottam. Anyám nem értette mi ütött belém, mert sosem kiáltozom. Elvettem tőle a dobozt, és mondtam, hogy segítek neki elvinni a kocsiig, mert nehéz. Azt hitte, hogy ki akarok vele kezdeni, amitől olyan szánalmas lett a szememben, hogy helyet cserélt az igazgatóval nyomban. Nem tudtam megtenni, hogy ennek a nőnek adjam ezt a drága dolgot. Amikor beraktam a kocsiba, gyorsan kivettem a naplót a dobozból, nem törődve azzal, hogy esetleg megláthatnak, vagy hogy feltéptem a szalagot róla. Egyébként sem volt rajta akkor leragasztás, mikor átkerült hozzánk.
Hatalmas elégedettséggel feküdtem le ezen az éjjel. Tudtam, hogy nemsokára megkapom a szabadságomat, és azonnal elindulok megkeresni az én elveszett játékomat. Ürügyként ott a napló. Azt viszem neki vissza. Vajon milyen arcot fog vágni? Biztos olyan zavarban lesz, hogy namég. Nekem viszont meg kell játszani magamat, hogy ne áruljam el, hogy elolvastam? Ez az ami lehetetlen, állapítottam meg. Mivel valahogy rá kell térnem a lényegre, onnan kezdve tudni fogja, hogy mindent tudok a magánéletéről és szokásairól.
Pár nap múlva készen is álltam. Anyám, amikor megtudta, hogy a véletlenül itt maradt könyvét viszem vissza a fiúnak, azonnal le akart állítani.
-Nem is az övé. Szerintem hagyd csak.
-Miből gondolod, hogy nem az övé?
-Hiszen alig tudott olvasni szerencsétlen. Emlékszem egyszer a boltban engem kért meg, hogy olvassam el, mi van a csoki papírjára írva.
Elmosolyodtam. Anyám folytatta.
-Dilinyós az a gyerek. Nem értem minek fáradnál ennyit miatta. Szerintem nem is emlékszik már arra, hogy itt maradt a könyve.
Ekkor nyílt a kapu. Az új szomszédunk felesége volt az. Gyakran átjárt anyámhoz beszélgetni.
-Jaj, itthon van a fia? - lépett közelebb hozzám. Én meg hátra, hogy betartsuk a kellő távolságot.
-Igen, szabin van - mondta anyám.
-Éppen a minap jegyeztem meg az édesanyjának, hogy milyen kevésszer látom Önt, pedig szomszédok vagyunk.
-Sokat dolgozom - feleltem szárazan.
-Képzelje, még most jött el azért a dobozért a régi szomszédasszony - újságolta anyám.
-Ilyen soká? Azt hittem már rég elvitték.
-Nem. De egy könyv itt maradt véletlen. A fiam meg tudja mit akar? Feláldozni a szabadságát, és visszavinni azt az egyik fiúnak!
-Milyen könyvet? - kérdezte a szomszéd nő. Ekkor én megmutattam neki. A kezemben volt éppen. A nő azonnal vörös lett és zavarba jött.
-Á, értem... Hát kedves a fiától, hogy visszaviszi neki.
Szóval beleolvastál, mielőtt áthoztad hozzánk, gondoltam, miközben szúrós tekintettel figyeltem a szomszédunkat. A nő észrevette és még jobban zavarba jött. Harmadik helyre pozicionáltam a listámon.
Otthagytam őket és bementem készülődni. Fontos nap volt ez a mai. Utoljára fogalmam sincs mikor éreztem ilyet. A szobámba behallatszódott, amit anyámék beszéltek Koboldról. Fogyatékos szegény gyerek, ismételgették. Én jól tudtam, hogy nem az. És hogy nem csak olvasni, de írni is tud. Sőt, rajzolni is. És hogy olyan fantáziája van, ami kevés embernek. A naplóját többször is elemeztem. A mondatai bár kuszák voltak, de alig volt bennük helyesírási hiba. Egy idő után, amikor már teljesen kifacsartam magamat, jobban tudtam koncentrálni az egyéb bejegyzéseire is. Megismertem a lelkét, mely ártatlan volt, és szöges ellentéte a szexuális tapasztalatainak. Szinte éreztem a jelenlétét, ahogy olvastam a naplót. Annyi sor közül egyik sem szólt sem a családjáról, sem a panaszairól. Tehát volt még benne rejtély bőven. Egy helyen említette, hogy Koboldnak csúfolta az egyik srác az utcából. Semmilyen más kellemetlen emlékről nem írt.
Elindultam, persze kocsival. Egy óra alatt odaérek, gondoltam. Alig bírtam magammal. Be akartam bizonyítani, hogy élőben már nem fogok hozzá vonzódni. Biztos voltam benne, hogy azóta már kamaszos és csúnya lett. Nem mintha előtte annyira szép lett volna. Megváltásra vártam. Arra, hogy csalódjak benne, hogy megszűnjön bennem, vagy legalábbis csillapodjon ez a vágyakozás felé. Mert ez mégsem állapot, hogy teljesen ismeretlenül ilyen hatással van rám valaki. Ha viszont mégsem taszít a külseje, akkor meg egyértelmű volt, hogy mik a terveim. Nem tudtam eldönteni, hogy mit akarok jobban. A pozitív vagy a negatív csalódást.
Délre értem a városba, ahol a kollégium volt. Leparkoltam az épület előtt és vártam. Nem sokkal később bementem a portára és rákérdeztem, hogy merre van ő. Természetesen nem oda járt. Kobold anyja egyből felugrott az első helyre. Erre fel voltam készülve egyébként, mert régebben is kisegítő iskolában tanult. Érdekes lett volna, ha hirtelen egy középiskolába meg felveszik. Csörgött a mobilom. Az igazgató volt az.
-Hallottam, hogy elindultál a fiút megkeresni - mondta nevetve. Egy pillanatra meglepődtem.
-Honnan?
-Beugrottam hozzátok, de az édesanyád volt csak otthon. Ő mondta, hogy visszaviszed a könyvét a régi szomszéd dinka fiának.
Erőt vettem magamon. Nagy erőt.
-Igen. De nem találom. Eljöttem a kollégiumba, de semmi. Esetleg... véletlen... nem tudod, hogy merre lehet?
-Én? Honnét tudnám? - kérdezte röhögve.
-Meg tudnánk egyezni, ha tudod.
-Mire gondolsz?
Mivel ekkor találtam ki mindent, így még én sem tudtam mire gondolok.
-Gondolj te valamire. Ami szerinted alku tárgya lehet.
-És ha azt mondom, itt van a szobámban a kis ribanc?
Most megintcsak a főnököm volt az első helyen a listán, helyet cserélve a sokgyerekes anyával.
-Légy szíves. Ha tudsz valamit, mondd el.
Erre abbahagyta a röhögést.
-Hát jó. Tudom hol van. Cserébe meg azt kérem, hogy beszélj nekem a tapasztalataidról, ha visszajössz.
"Ez hülye? Csak ennyi?"
-Rendben.
-Kivel mit tettél. Hogyan kötözted ki.
-Oké.
-Milyen módszerekkel.
-Elmondom.
-Szóval a kollégium nem igaz. Egy lakásotthonban van.
"Lakásotthon? Az meg mi a fene?"
-Tudod a címét?
-Nem. Valahol a város déli részén van. De tényleg nem tudom a pontos címét.
-Értem. Köszönöm. Majd jelentkezem - feleltem.
Azzal elindultam a keresésére. Nem volt nehéz megtalálnom az épületet. A kertvárosban volt, nyugodt helyen.
Félrehúzódtam. Magamhoz vettem a naplót, majd elindultam. Odabent kissé bonyolultabb volt a helyzet, mint amire számítottam. A jó hír az volt, hogy Kobold valóban ott tartózkodott. A rossz, hogy nagyon macerás volt bejutni hozzá. Kérdezgettek, hogy ki vagyok, mióta ismerem, mit akarok, honnan jöttem, irataimat adjam oda, milyen kapcsolatban vagyok a fiúval. Elmondták az intézmény szabályait, hogy mikor kell távoznom, mert idegenek nem maradhatnak csak úgy ott. Bólintottam, hogy mindent tudomásul vettem. Egy nevelőnő kísért engem. Megtudtam, hogy kimegyünk a kertbe, és ott beszélhetek majd a fiúval. De úgy, hogy a nevelő is ott lesz a közelben. Ez fantasztikus, állapítottam meg magamban, miközben haladtunk végig a folyosón, a hátsó bejárat felé. Amikor kiértünk, megpillantottam őt. Az egyik kerti hintában ült. A hinta, amiről rögtön beugrott valami. Egy rongyos, régi könyvet lapozgatott gyorsan. Nem olvasta, látszott, hogy nem is érdekli mi van benne. A lába nem ért le a földre és lóbálta őket.
A nevelőnő azt mondta, hogy várjak. Ő odalépett hozzá, én az ajtó mellett voltam. Valamit súgott a fiúnak, gondolom elmondta, hogy látogatója van. Én közben a kertet figyeltem, és azt, hogy esetleg a későbbiekben hol tudok a legkönnyebben bejutni, ha... A nő visszaért, majd barátságosan odaküldött a fiúhoz. Elindultam felé. Sajnos nem volt sem férfias, sem taszító, de valóban volt benne valami koboldos. Amikor odaértem a hintához, rám nézett. Arca szabályosan kerek volt, mintha körzővel rajzolták volna. Az orra pisze és szeplős. Haja hullámos volt, a szemébe lógott. Mosolyogni kezdett. Öltözékére szavak nincsenek, de nem evilági jelenség volt, amit láttam. Így már, közelebbről megnézve sokkal inkább manóra emlékeztett, és nem koboldra.
-Szia.
-He-helló - mondta, miközben érdeklődve figyelt.
-Emlékszel rám?
Megrázta a fejét.
-Majdnem elütöttelek téged, úgy kb két éve télen. Pont mielőtt elköltöztetek volna.
-A hóember! - kiáltott fel.
-Igen. Szóval emlékszel. A lényeg, hogy visszahoztam valamit, ami a tiéd.
-Ami az e-nyém - ismételte.
Ekkor belenyúltam a táskámba és odanyújtottam neki a naplót. Az arcát fürkésztem, nem akartam lemaradni semmiről. Amikor meglátta, hogy mi az, a rongyos könyv kicsúszott a kezéből és leesett a földre.
Bizonytalanul nyúlt a naplóért, arca meglepett volt. Közben én kihasználtam az alkalmat, és lehajoltam, hogy felvegyem a könyvet. Egészen közel voltam hozzá. Rövidnadrágot viselt, kicsit beláttam alá. Persze csak a combjáig. Ezalatt ő a naplóját kezdte nézegetni.
-A kulcsa? - kérdezte.
Nem foglalkozott vele, hogy szét volt szakadva az oldalán.
-Azt én nem tudhatom. Az anyád nálunk járt, de ezt ott felejtette. Ezért hoztam vissza.
Kobold csak ült és bámulta az emlékeit. Lassan felnézett rám.
-Szóval... megta-lál-tad...
Nem tudtam mire gondol. A fekete szemei óriásiak voltak az arcához képest.
-Én most megyek.
Azzal elindultam, de ekkor utánam szólt.
-Tetszett...?
Megtorpantam. Sok mindenre fel voltam készülve, de erre nem. Hátranéztem. Az egyik kezével felemelte a naplót és integetett vele. Visszamentem a hintához.
-Kellett volna?
-Ne-nem tudom...
Ekkor még közelebb léptem hozzá. Gumicukor szagot éreztem rajta. A nevelőnő el volt foglalva valamivel a háttérben, így kaptam az alkalmon.
-Mit gondolsz?
-Én nem tu-dom...
-A legjobb olvasmány volt, ami eddig a kezembe került.
Erre kuncogni kezdett, és a szája elé tette a kezét. Nem tudtam megállni, hogy ne érjek hozzá. Megfogtam a csuklóját.
-Este visszajövök - súgtam a fülébe. - Hoztam még valamit, de nem fért bele a táskámba.
-A tás-kádba...
-Igen. Kint van a kocsimban. Ott foglak várni a kerítésnél, ahol a kis faház van - böktem fejemmel a fészer irányába.
Ekkor oldalra nézett.
-Ott?
-Igen. A kerítés túloldalán leszek. Este kilenckor. Gyere ki, és kopogj hármat a házikó falán, amikor odaérsz.
-Hármat...? Ez jó! - lelkendezett.
-Ugye nem felejted el?
Megint megrázta a hullámos tincseit. Az összes az arcába hullott. Azzal elindultam. Szörnyű hét óra következett. A leghosszabb idő, amit várakozással eltöltöttem.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT